Aki nem ismer, annak annyit, hogy nem szeretem a kínai ételeket. Nálam a mézes csirke, a kínzóeszköz kategóriába tartozik. A legrosszabbul sikerült randevúim története mindig kínai éttermekhez köthető, de ettől most vonatkoztassunk el.

 

A társaságom választott egy igen magas színvonalú százéves éttermet (igen biztos kitaláltátok a Gundelt). Kiöltöztem közkívánatra, elegáns királykékbe és már indulhattunk is. A kínai barátainkról, annyit érdemes tudni, hogy pénzük, mint a tenger, szemrebbenés nélkül vásárolnak vállalatokat vagy bankokat és egyenesen a reptérről érkeztek. Nyi haó! Örültünk nekik! Bizonyára az átlagnál gyorsabb repülőtéri átszállásuk elsődleges eredménye az volt, hogy a zsebes, vastag macinacijuk még az étteremben is rajtuk maradt. Azt gondoltam, eltérő az értékrend, Myta fő a tolerancia! És jött a folytatás, részemről meg a további megrökönyödés. Az előételnél még csak szörcsögtek és evés közben be-be nyúlkáltak a szájukba fogaik közét piszkálva, aztán jött a főétel, ahol már a csámcsogás, a krákogás, a böfögés vagy az orrszívás is elő - elő került. A desszert közben én már majdnem leesetem a székről, ők már örömükben köpködtek és jó hangosan sorozatban szellenteni is mertek.

 

Uhhhh? Ez a vacsora kellő képen felkészített a további üzleti kapcsolatok ápolására és építésére, de mi lesz velünk, ha tömegesen elözönlenek majd bennünket az ilyen üzletemberek?